Értelmiségi Normák

A gyakorlati élet terén mindenkinek megvan a maga véleménye, többé-kevésbé avítt gondolkodásmódja, és soha nem nyit az új felé; ez megcáfolhatatlan, visszavonhatatlan, vitathatatlan.

Az intellektuális humanoid elméje degenerált, leromlott, egyértelműen involúciós állapotban van.

A jelenlegi emberiség értelme valójában egy régi, inert és abszurd mechanikai szerkezethez hasonlít, amely önmagában képtelen bármilyen hiteles rugalmassági jelenségre.

Hiányzik a hajlékonyság az elméből, az több merev és elavult szabályba van zárva.

Mindenkinek megvan a maga véleménye és bizonyos merev szabályai, amelyek között szüntelenül cselekszik és reagál.

A legkomolyabb az egész kérdésben az, hogy a vélemények milliárdjai rothadt és abszurd szabályok milliárdjainak felelnek meg.

Mindenesetre az emberek sosem érzik magukat tévedésben, minden fej egy világ, és nem kétséges, hogy a sok mentális zug között sok figyelemelterelő szofizma és elviselhetetlen ostobaság létezik.

Ám a tömegek szűk látóköre távolról sem sejti az intellektuális elakadást, amelyben van.

Ezek a modern, csótányagyú emberek a legjobbat gondolják magukról, liberálisnak, szuper-zseninek tartják magukat, azt hiszik, hogy nagyon széles a látókörük.

A tanult tudatlanok bizonyulnak a legnehezebbeknek, mert valójában, ezúttal szókratészi értelemben szólva, azt mondjuk: “nemcsak nem tudnak, hanem ráadásul azt sem tudják, hogy nem tudnak”.

Az intellektus gazemberei, akik a múlt elavult szabályaihoz ragaszkodnak, erőszakosan dolgozzák fel magukat saját elakadásuk következtében, és határozottan elutasítják, hogy elfogadjanak valamit, ami semmiképpen sem fér bele a vas szabályaikba.

Azt gondolják a tanult okoskodók, hogy mindaz, ami valamilyen okból eltér a rozsdás eljárásaik merev útjától, száz százalékban abszurd. Így csapják be magukat nyomorúságosan azok a szegény, nehéz felfogású emberek.

Zseninek tartják magukat a kor ál-tudósai, lenézik azokat, akiknek van bátorságuk eltérni az idő által elrozsdásodott szabályaiktól, és a legrosszabb az egészben, hogy távolról sem sejtik saját ügyetlenségük nyers valóságát.

Az avítt elmék intellektuális kicsinyessége odáig megy, hogy megköveteli a bizonyítékot arról, ami valós, arról, ami nem az elméből való.

Nem akarják megérteni a sovány és intoleráns értelem emberei, hogy a valóságról szerzett tapasztalat csak az ego hiányában következik be.

Kétségtelenül semmiképpen sem lenne lehetséges közvetlenül felismerni az élet és a halál titkait, amíg meg nem nyílt bennünk a belső elme.

Nem árt megismételni ebben a fejezetben, hogy csak a Lény szuperlatív tudata képes megismerni az igazságot.

A belső elme csak a LÉNY Kozmikus tudatának adatai alapján működhet.

A szubjektív intellektus, a maga okoskodó dialektikájával, semmit sem tudhat arról, ami kívül esik a joghatóságán.

Már tudjuk, hogy az okoskodó dialektika tartalmának fogalmai a külső érzékelés érzékszervei által szolgáltatott adatokkal készülnek.

Akik az intellektuális eljárásaikba és a rögzített szabályaikba szorulnak, mindig ellenállást tanúsítanak ezekkel a forradalmi gondolatokkal szemben.

Csak az EGO radikális és végleges feloldásával lehetséges felébreszteni a tudatot és valóban megnyitni a belső elmét.

Mivel azonban ezek a forradalmi kijelentések nem férnek bele sem a formális logikába, sem a dialektikus logikába, az involválódó elmék szubjektív reakciója heves ellenállást fejt ki.

Azok a szegény értelmű emberek az óceánt egy pohárba akarják beletenni, azt feltételezik, hogy az egyetem képes irányítani az univerzum összes bölcsességét, és hogy a Kozmosz összes törvénye köteles alávetni magát a régi akadémiai szabályaiknak.

Távolról sem sejtik azok a tudatlanok, a bölcsesség mintaképei, hogy milyen degenerált állapotban vannak.

Néha kiemelkednek ezek az emberek egy pillanatra, amikor az ezoterikus világba jönnek, de hamar kialszanak, mint a lidércek, eltűnnek a spirituális törekvések színteréről, az intellektus elnyeli őket, és örökre eltűnnek a színről.

Az intellektus felszínessége soha nem hatolhat be a LÉNY legitim mélyére, azonban a racionalizmus szubjektív folyamatai bármilyen fényes, de abszurd következtetésre juthatnak a bolondok.

A logikai fogalmak megfogalmazásának képessége semmiképpen sem jelenti a valóság megtapasztalását.

Az okoskodó dialektika meggyőző játéka önmagát bűvöli el az okoskodót, és mindig macskát kever nyúllal.

Az ötletek ragyogó menete elkábítja az intellektus gazemberét, és olyan abszurd önelégültséget ad neki, hogy elutasít mindent, ami könyvtárak porára és egyetemi tintára emlékeztet.

Az alkoholos alkoholisták “delirium tremensének” összetéveszthetetlen tünetei vannak, de az elméletek ittasainak könnyen összetéveszthető a zsenialitással.

Fejezetünk ezen részéhez érve azt mondjuk, hogy valóban nagyon nehéz megmondani, hol ér véget a gazemberek intellektualizmusa, és hol kezdődik az őrület.

Amíg az intellektus rothadt és avítt szabályai közé szorulunk, addig lehetetlen megtapasztalni azt, ami nem az elméből való, azt, ami nem az időből való, azt, ami valós.