Gyermeki Öntudatosság

Nagyon bölcsen elmondták nekünk, hogy a SZUBKONSCIUSZUNK kilencvenhét százalék, a TUDATUNK pedig három százalék.

Nyíltan és kertelés nélkül elmondjuk, hogy a Lényeg kilencvenhét százaléka, amelyet magunkban hordozunk, palackozva, beágyazva, belesüllyesztve található minden egyes Énbe, amelyek együttesen alkotják az “Én Magamat”.

Nyilvánvaló, hogy a Lényeg vagy Tudat, amely minden egyes Énbe van zárva, a saját kondicionáltsága szerint dolgozódik fel.

Bármelyik felbomlasztott Én a Tudat egy bizonyos százalékát szabadítja fel, a Lényeg vagy Tudat emancipációja vagy felszabadulása lehetetlen lenne az egyes Ének felbomlása nélkül.

Minél több Én bomlik fel, annál nagyobb az Öntudat. Minél kevesebb Én bomlik fel, annál kisebb az ébredő Tudat százaléka.

A Tudat felébresztése csak az ÉN feloldásával, a magunkban való meghalással, itt és most lehetséges.

Vitathatatlanul, amíg a Lényeg vagy Tudat be van ágyazva minden egyes Énbe, amelyet magunkban hordozunk, addig alszik, tudatalatti állapotban van.

Sürgősen át kell alakítani a tudatalattit tudatossá, és ez csak az Ének megsemmisítésével, a magunkban való meghalással lehetséges.

Nem lehet felébredni anélkül, hogy előbb meghaltunk volna magunkban. Akik először felébredni próbálnak, hogy aztán meghaljanak, azoknak nincs valós tapasztalatuk arról, amit állítanak, és határozottan a tévedés útján járnak.

Az újszülött gyermekek csodálatosak, teljes öntudattal rendelkeznek; teljesen ébren vannak.

Az újszülött gyermek testében a Lényeg újra be van épülve, és ez adja a teremtménynek a szépségét.

Nem akarjuk azt mondani, hogy a Lényeg vagy Tudat száz százaléka be van épülve az újszülöttbe, hanem azt a három százalék szabad Lényeget, amely normálisan nincs bezárva az Ének közé.

Mindazonáltal a szabad Lényegnek ez a százaléka, amely be van építve az újszülött gyermekek szervezetébe, teljes öntudatot, éberséget stb. ad nekik.

A felnőttek szánalommal nézik az újszülöttet, azt gondolják, hogy a teremtmény öntudatlan, de sajnálatos módon tévednek.

Az újszülött úgy látja a felnőttet, ahogy valójában van: öntudatlan, kegyetlen, perverz stb.

Az újszülött Énjei jönnek-mennek, a kiságy körül forognak, be akarnak kerülni az új testbe, de mivel az újszülött még nem alakította ki a személyiségét, az Ének minden kísérlete, hogy bekerüljenek az új testbe, több mint lehetetlennek bizonyul.

Néha a teremtmények megijednek, amikor meglátják azokat a szellemeket vagy Éneket, amelyek közelednek a kiságyukhoz, és akkor kiabálnak, sírnak, de a felnőttek ezt nem értik, és azt feltételezik, hogy a gyermek beteg, éhes vagy szomjas; ilyen a felnőttek öntudatlansága.

Ahogy az új személyiség formálódik, a korábbi létezésekből származó Ének fokozatosan behatolnak az új testbe.

Amikor az összes Én beépült, megjelenünk a világban azzal a szörnyű belső rútasággal, amely jellemez bennünket; aztán alvajáróként járunk mindenütt; mindig öntudatlanul, mindig perverzen.

Amikor meghalunk, három dolog megy a sírba: 1) A fizikai test. 2) A szerves életerő alapja. 3) A személyiség.

Az életerő alapja, mint egy szellem, lassan szétesik a sír előtt, ahogy a fizikai test is szétesik.

A személyiség tudatalatti vagy tudatalatti, be- és kilép a sírból, amikor csak akar, örül, amikor a gyászolók virágokat hoznak neki, szereti a családtagjait, és nagyon lassan feloldódik, amíg kozmikus porrá nem válik.

Ami a síron túl folytatódik, az az EGO, a pluralizált ÉN, az én magam, egy csomó ördög, amelyekbe be van zárva a Lényeg, a Tudat, amely a maga idejében és órájában visszatér, újra beépül.

Sajnálatos, hogy amikor a gyermek új személyisége kialakul, az Ének is újra beépülnek.