A Pszichológiai Dal

Elérkezett az ideje, hogy nagyon komolyan elgondolkodjunk azon, amit “belső megfontolásnak” neveznek.

A “bensőséges önsajnálat” katasztrofális jellegéhez a legkisebb kétség sem férhet; ez a tudat hipnotizálása mellett rengeteg energiát von el tőlünk.

Ha valaki nem követné el azt a hibát, hogy ennyire azonosul önmagával, a belső önmegfontolás több mint lehetetlen lenne.

Amikor valaki azonosul önmagával, túlságosan szereti magát, sajnálja magát, önmagát mérlegeli, azt gondolja, hogy mindig nagyon jól viselkedett XY-nal, Z-vel, a feleségével, a gyerekeivel stb., és hogy ezt senki sem tudta értékelni stb. Végső soron ő egy szent, a többiek pedig gonosztevők, gazemberek.

A bensőséges önmegfontolás egyik leggyakoribb formája az, amikor azzal foglalkozunk, hogy mások mit gondolhatnak rólunk; talán feltételezik, hogy nem vagyunk becsületesek, őszinték, igazmondók, bátrak stb.

A legfurcsább az egészben az, hogy sajnos nem vesszük észre, mekkora energiaveszteséggel jár ez a fajta aggodalom.

Sok ellenséges viselkedés bizonyos emberekkel szemben, akik nem ártottak nekünk, éppen az ilyen, a bensőséges önmegfontolásból fakadó aggodalmaknak köszönhető.

Ilyen körülmények között, ha valaki ennyire szereti magát, és ilyen módon mérlegeli magát, akkor egyértelmű, hogy az ÉN, vagy még helyesebben az Ének, ahelyett, hogy eltűnnének, szörnyen megerősödnek.

Ha valaki azonosul önmagával, nagyon megsajnálja a saját helyzetét, és még számvetésbe is kezd.

Így gondolja, hogy XY, Z, a koma, a komaasszony, a szomszéd, a főnök, a barát stb., stb., stb. nem fizették meg őt megfelelően, annak ellenére, hogy mennyire jóindulatú volt, és ebbe beleragadva elviselhetetlenné és unalmassá válik mindenki számára.

Egy ilyen alannyal gyakorlatilag nem lehet beszélgetni, mert biztos, hogy minden beszélgetés a kis számviteli könyvéhez és a sokat emlegetett szenvedéseihez fog vezetni.

Meg van írva, hogy a gnosztikus ezoterikus munkában csak a másoknak való megbocsátással lehetséges a lelki növekedés.

Ha valaki pillanatról pillanatra, pillanatról pillanatra él, szenved attól, amivel tartoznak neki, amit tettek vele, a keserűségektől, amiket okoztak neki, mindig ugyanazzal a dallal, semmi sem fog nőni benne.

Az Úr imája azt mondta: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

Az az érzés, hogy tartoznak nekünk, a fájdalom a rossz dolgok miatt, amiket mások okoztak nekünk stb., megállít minden belső lelki fejlődést.

Jézus, a nagy KABIR azt mondta: “Egyezz meg hamar a te ellenfeleddel, amíg vele vagy az úton, hogy az ellenfeled át ne adjon téged a bírónak, és a bíró a poroszlónak, és börtönbe ne vessenek. Bizony mondom néked, ki nem jössz onnan, mígnem megfizetsz az utolsó fillérig.” (Máté, V, 25, 26)

Ha nekünk tartoznak, nekünk is tartozunk. Ha követeljük, hogy fizessenek meg nekünk az utolsó fillérig, akkor nekünk is meg kell fizetnünk előbb az utolsó fillérig.

Ez a “Talio elve”, “szemet szemért, fogat fogért”. “Ördögi kör”, abszurd.

A bocsánatkérések, a teljes elégtételek és a megaláztatások, amiket másoktól követelünk a rossz dolgokért, amiket okoztak nekünk, tőlünk is megköveteltetnek, még akkor is, ha szelíd bárányoknak tartjuk magunkat.

Felesleges törvények alá helyezni magunkat abszurd, jobb új befolyások alá helyezni magunkat.

Az Irgalmasság törvénye magasabb befolyás, mint az erőszakos ember törvénye: “szemet szemért, fogat fogért”.

Sürgős, elengedhetetlen, halaszthatatlan, hogy okosan a gnosztikus ezoterikus munka csodálatos befolyása alá helyezzük magunkat, elfelejtsük, hogy tartoznak nekünk, és megszüntessünk mindenféle önmegfontolást a pszichénkben.

Soha nem szabad megengednünk magunkban bosszúvágyat, neheztelést, negatív érzelmeket, szorongást a rossz dolgok miatt, amiket okoztak nekünk, erőszakot, irigységet, a tartozások szüntelen emlékezetét stb., stb., stb.

A Gnosis azoknak a őszinte törekvőknek szól, akik valóban akarnak dolgozni és változni.

Ha megfigyeljük az embereket, közvetlenül láthatjuk, hogy minden embernek megvan a saját dala.

Mindenki a saját pszichológiai dalát énekli; hangsúlyozni szeretném a pszichológiai számlák kérdését; azt érezni, hogy tartoznak nekünk, panaszkodni, önmagunkat mérlegelni stb.

Néha az emberek “csak úgy éneklik a dalukat”, minden ok nélkül, anélkül, hogy valaki bátorítaná őket, máskor pedig néhány pohár bor után…

Mi azt mondjuk, hogy az unalmas dalunkat el kell távolítani; ez belsőleg alkalmatlanná tesz minket, sok energiát rabol el tőlünk.

A forradalmi pszichológia kérdéseiben valaki, aki túl jól énekel - nem a szép hangra vagy a fizikai énekre gondolunk -, biztosan nem tud túllépni önmagán; a múltban ragad…

Egy szomorú dalok által akadályozott ember nem tudja megváltoztatni a Lényének a Szintjét; nem tud túllépni azon, ami.

Ahhoz, hogy a Lét egy magasabb Szintjére lépjünk, abba kell hagynunk, hogy azok legyünk, amik vagyunk; nem kell annak lennünk, amik vagyunk.

Ha továbbra is azok maradunk, amik vagyunk, soha nem fogunk tudni a Lét egy magasabb Szintjére lépni.

A gyakorlati élet területén szokatlan dolgok történnek. Nagyon gyakran egy személy összebarátkozik egy másikkal, csak azért, mert könnyű neki elénekelni a dalát.

Sajnos az ilyen kapcsolatok akkor érnek véget, amikor az énekest megkérik, hogy hallgasson el, váltson lemezt, beszéljen másról stb.

A neheztelő énekes ekkor új barátot keres, valakit, aki hajlandó őt a végtelenségig hallgatni.

Megértést követel az énekes, valakit, aki megérti őt, mintha olyan könnyű lenne megérteni egy másik embert.

Ahhoz, hogy megértsünk egy másik embert, meg kell értenünk önmagunkat.

Sajnos a jó énekes azt hiszi, hogy érti önmagát.

Sok a csalódott énekes, aki azt a dalt énekli, hogy nem értik meg őket, és egy csodálatos világról álmodnak, ahol ők a központi figurák.

Azonban nem minden énekes nyilvános, vannak visszafogottak is; nem éneklik a dalukat közvetlenül, hanem titokban éneklik.

Ők olyan emberek, akik sokat dolgoztak, sokat szenvedtek, becsapva érzik magukat, úgy gondolják, hogy az élet tartozik nekik mindazzal, amit soha nem tudtak elérni.

Általában belső szomorúságot, a monotónia és a szörnyű unalom érzését, belső fáradtságot vagy frusztrációt éreznek, amely körül felhalmozódnak a gondolatok.

Kétségtelen, hogy a titkos dalok elzárják előlünk az utat a Lény bensőséges önmegvalósításához.

Sajnálatos módon az ilyen titkos belső dalok észrevétlenek maradnak számunkra, hacsak nem figyeljük meg őket szándékosan.

Nyilvánvaló, hogy minden önmegfigyelés fényt enged be önmagunkba, belső mélységeinkbe.

Semmilyen belső változás nem történhetne a pszichénkben, hacsak nem vinnénk az önmegfigyelés fényébe.

Elengedhetetlen, hogy megfigyeljük önmagunkat egyedül, ugyanúgy, mint amikor kapcsolatban vagyunk az emberekkel.

Amikor az ember egyedül van, nagyon különböző “Ének”, nagyon különböző gondolatok, negatív érzelmek stb. jelennek meg.

Nem mindig van az ember jó társaságban, amikor egyedül van. Szinte normális, nagyon természetes, hogy nagyon rossz társaságban van az ember a teljes magányban. A legnegatívabb és legveszélyesebb “Ének” akkor jelennek meg, amikor az ember egyedül van.

Ha gyökeresen át akarjuk alakítani magunkat, fel kell áldoznunk a saját szenvedéseinket.

Sokszor kifejezzük a szenvedéseinket artikulált vagy artikulálatlan dalokban.