A Csevej

Sürgősen, halaszthatatlanul, elodázhatatlanul meg kell figyelni a belső párbeszédet és annak pontos eredetét.

Kétségtelen, hogy a helytelen belső párbeszéd a “Causa Causorun” sok jelenlegi és jövőbeli diszharmonikus és kellemetlen pszichés állapotnak.

Nyilvánvaló, hogy a hiábavaló, lényegtelen fecsegés, a kétértelmű beszéd és általában minden káros, ártalmas, abszurd fecsegés a külvilágban a helytelen belső párbeszédből ered.

Köztudott, hogy a Gnózisban létezik a belső csend ezoterikus gyakorlata; ezt a “Harmadik Kamra” tanítványai is ismerik.

Nem árt világosan elmondani, hogy a belső csendnek valami nagyon pontosra és meghatározottra kell vonatkoznia.

Amikor a gondolkodási folyamat szándékosan kimerül a mély belső meditáció során, elérhető a belső csend; de nem ezt akarjuk elmagyarázni ebben a fejezetben.

Az “elme kiürítése” vagy “üresre állítása” a belső csend elérése érdekében szintén nem az, amit most ezekben a bekezdésekben el akarunk magyarázni.

A belső csend gyakorlása, amelyre mi utalunk, nem jelenti azt sem, hogy megakadályozzuk, hogy valami behatoljon az elmébe.

Valójában most egy nagyon másfajta belső csendről beszélünk. Nem valami általános, homályos dologról van szó…

A belső csendet valami olyasmivel kapcsolatban akarjuk gyakorolni, ami már az elmében van: személy, esemény, saját vagy más ügye, amit meséltek nekünk, amit XY tett stb., de anélkül, hogy a belső nyelvünkkel érintenénk, belső beszéd nélkül…

Megtanulni hallgatni nemcsak a külső nyelvvel, hanem a titkos, belső nyelvvel is, rendkívüli, csodálatos dolog.

Sokan hallgatnak külsőleg, de belső nyelvükkel elevenen nyúzzák meg a felebarátjukat. A mérgező és rosszindulatú belső párbeszéd belső zavart okoz.

Ha megfigyeljük a helytelen belső párbeszédet, látni fogjuk, hogy az féligazságokból áll, vagy olyan igazságokból, amelyek többé-kevésbé helytelenül kapcsolódnak egymáshoz, vagy valami hozzá lett adva, vagy el lett hagyva.

Sajnos érzelmi életünk kizárólag az “önsajnálaton” alapul.

Tetézve a sok gazságot, csak magunkkal szimpatizálunk, a mi annyira “kedves Egónkkal”, és ellenszenvet, sőt gyűlöletet érzünk azokkal szemben, akik nem szimpatizálnak velünk.

Túlságosan szeretjük magunkat, száz százalékban nárcisztikusak vagyunk, ez cáfolhatatlan, megcáfolhatatlan.

Amíg az “önsajnálatba” vagyunk bezárva, a Lény bármilyen fejlődése több mint lehetetlen.

Meg kell tanulnunk látni a másik szemszögét. Sürgősen meg kell tanulnunk a másik helyébe képzelni magunkat.

“Amit tehát akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, mind azt cselekedjétek ti is velük.” (Máté: VII, 12)

Ami igazán számít ezekben a tanulmányokban, az az, ahogyan az emberek belsőleg és láthatatlanul viselkednek egymással.

Sajnos, bár nagyon udvariasak, néha még őszinték is vagyunk, nem kétséges, hogy láthatatlanul és belsőleg nagyon rosszul bánunk egymással.

Látszólag nagyon jószívű emberek naponta a maguk titkos barlangjába hurcolják embertársaikat, hogy azt tegyenek velük, amit csak akarnak. (Zaklatás, gúny, kigúnyolás stb.)