Az Individualitás

“Egynek” hinni magunkat, az bizonyára egy nagyon rossz ízlésű vicc; sajnos ez a hiú illúzió mindannyiunkban létezik.

Sajnálatos módon mindig a legjobbat gondoljuk magunkról, soha nem jut eszünkbe megérteni, hogy még valódi egyéniséggel sem rendelkezünk.

A legrosszabb az egészben az, hogy még abban a hamis luxusban is részesítjük magunkat, hogy azt feltételezzük, mindannyian teljes tudatossággal és szabad akarattal rendelkezünk.

Szegények vagyunk mi! Milyen ostobák vagyunk! Kétség sem fér hozzá, hogy a tudatlanság a legnagyobb szerencsétlenség.

Mindannyiunkban több ezer különböző egyén, különálló alany, Én vagy nép lakozik, akik civakodnak egymással, akik a felsőbbségért harcolnak, és akiknek nincs semmilyen rendjük vagy egyetértésük.

Ha tudatosak lennénk, ha felébrednénk ennyi álomból és fantáziából, milyen más lenne az élet. ..

Ráadásul a szerencsétlenségünk tetőpontjaként a negatív érzelmek, az ön-megfontolások és az önszeretet lenyűgöznek, megbabonáznak minket, soha nem engedik meg, hogy emlékezzünk önmagunkra, hogy meglássuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk…

Azt hisszük, hogy egyetlen akaratunk van, pedig valójában sok különböző akaratunk van. (Minden Énnek megvan a maga.)

Az egész belső sokféleség tragikomédiája ijesztő; a különböző belső akaratok ütköznek egymással, folyamatos konfliktusban élnek, különböző irányokba hatnak.

Ha valódi egyéniségünk lenne, ha sokféleség helyett egységünk lenne, akkor a céljainkban is folytonosság, éber tudatosság, különleges, egyéni akaratunk lenne.

A változás a helyes út, azonban azzal kell kezdenünk, hogy őszinték legyünk önmagunkhoz.

Pszichológiai leltárt kell készítenünk magunkról, hogy megtudjuk, mi az, ami felesleges, és mi az, ami hiányzik belőlünk.

Lehetséges egyéniséghez jutni, de ha azt hisszük, hogy már van, ez a lehetőség eltűnik.

Nyilvánvaló, hogy soha nem harcolnánk azért, hogy megszerezzünk valamit, amiről azt hisszük, hogy már van. A fantázia elhiteti velünk, hogy egyéniséggel rendelkezünk, és vannak is a világban olyan iskolák, amelyek ezt tanítják.

Sürgősen harcolnunk kell a fantázia ellen, mert ez elhiteti velünk, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, pedig valójában nyomorultak, szemérmetlenek és romlottak vagyunk.

Azt hisszük, hogy emberek vagyunk, pedig valójában csak intellektuális emlősök vagyunk, egyéniség nélkül.

A mitománok isteneknek, mahatmáknak stb. hiszik magukat, anélkül, hogy sejtenék, hogy még egyéni elméjük és tudatos akaratuk sincs.

Az egomániások annyira imádják a kedves Énjüket, hogy soha nem fogadnák el a sok Én gondolatát önmagukban.

A paranoiások a rájuk jellemző klasszikus büszkeséggel még csak el sem olvassák ezt a könyvet…

Létfontosságú halálig harcolnunk a magunkról alkotott fantázia ellen, ha nem akarunk mesterséges érzelmek és hamis élmények áldozataivá válni, amelyek amellett, hogy nevetséges helyzetekbe hoznak minket, megakadályoznak minden belső fejlődést.

Az intellektuális állatot annyira megbabonázta a fantáziája, hogy azt álmodja, oroszlán vagy sas, pedig valójában csak egy aljas giliszta a föld sarában.

A mitomán soha nem fogadná el a fenti sorokban tett állításokat; nyilvánvalóan főpapnak érzi magát, akármit is mondjanak; anélkül, hogy sejtené, hogy a fantázia merő semmi, “semmi más, csak fantázia”.

A fantázia egy valós erő, amely egyetemesen hat az emberiségre, és az intellektuális humanoidot álomban tartja, elhitetve vele, hogy már ember, hogy valódi egyéniséggel, akarattal, éber tudattal, különleges elmével stb. rendelkezik.

Amikor azt hisszük, hogy egyek vagyunk, nem tudunk elmozdulni a magunk helyéről, stagnálunk, és végül degenerálódunk, involválódunk.

Mindannyian egy bizonyos pszichológiai szakaszban vagyunk, és nem tudunk kijutni onnan, hacsak nem fedezzük fel közvetlenül azokat az embereket vagy Éneket, akik a személyünkben élnek.

Nyilvánvaló, hogy a bensőséges önmegfigyelés révén megláthatjuk azokat az embereket, akik a pszichénkben élnek, és akiket el kell távolítanunk a radikális átalakulás érdekében.

Ez az észlelés, ez az önmegfigyelés alapvetően megváltoztatja mindazokat a téves elképzeléseket, amelyek önmagunkról voltak, és ennek eredményeként bizonyítjuk azt a konkrét tényt, hogy nem rendelkezünk valódi egyéniséggel.

Amíg nem figyeljük meg magunkat, abban az illúzióban fogunk élni, hogy egyek vagyunk, és következésképpen az életünk téves lesz.

Nem lehetséges helyesen kapcsolatba lépni embertársainkkal, amíg nem történik belső változás a pszichénk mélyén.

Minden belső változás megköveteli a bennünk élő Ének előzetes eltávolítását.

Semmiképpen sem tudnánk eltávolítani ezeket az Éneket, ha nem figyeljük meg őket belülről.

Azok, akik egynek érzik magukat, akik a legjobbat gondolják magukról, akik soha nem fogadnák el a sokak doktrínáját, nem is akarják megfigyelni az Éneket, és ezért a változás lehetősége lehetetlenné válik bennük.

Nem lehetséges változni, ha nem távolítjuk el, de aki egyéniséggel rendelkezik, ha elfogadná, hogy el kell távolítania valamit, valójában nem tudná, mit kell eltávolítania.

Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy aki azt hiszi, hogy egy, becsapva hiszi, hogy tudja, mit kell eltávolítania, de valójában még azt sem tudja, hogy nem tudja, egy tanult tudatlan.

“Ki kell egoistátlanítanunk” magunkat ahhoz, hogy “individualizálódjunk”, de aki azt hiszi, hogy egyéniséggel rendelkezik, az képtelen ki-egoistátlanítani magát.

Az egyéniség száz százalékban szent, kevesen vannak, akik rendelkeznek vele, de mindenki azt hiszi, hogy megvan neki.

Hogyan távolíthatnánk el az “Éneket”, ha azt hisszük, hogy egyetlen “Énünk” van?

Bizonyára csak az gondolja, hogy egyetlen Énje van, aki soha nem figyelte meg komolyan magát.

Azonban nagyon világosan kell fogalmaznunk ebben a tanításban, mert fennáll a pszichológiai veszély, hogy összekeverjük az autentikus egyéniséget valamilyen “Felsőbb Én” vagy valami hasonló fogalmával.

A Szent Egyéniség sokkal túl van bármilyen “Én” formán, az az, ami, az az, ami mindig is volt, és az az, ami mindig is lesz.

A legitim egyéniség a Lét és a Lét létoka, maga a Lét.

Tegyünk különbséget a Lét és az Én között. Akik összekeverik az Ént a Léttel, azok bizonyára soha nem figyelték meg komolyan magukat.

Amíg a Lényeg, a tudat a bennünk lévő sok Én közé szorulva folytatja, a radikális változás több lesz, mint lehetetlen.