Visszatérés és Ismétlődés

Az ember az, ami az élete, ha egy ember nem változtat semmit önmagában, ha nem alakítja át gyökeresen az életét, ha nem dolgozik önmagán, akkor nyomorúságosan vesztegeti az idejét.

A halál a visszatérés az élete kezdetéhez, azzal a lehetőséggel, hogy újra megismételje azt.

Sokat írtak a pszeudo-ezoterikus és pszeudo-okkult irodalomban a egymást követő életek témájáról, jobb, ha a egymást követő létezésekkel foglalkozunk.

Mindannyiunk élete a maga minden idejével mindig ugyanaz, újra és újra megismétlődik létezésről létezésre, számtalan évszázadon keresztül.

Kétségtelenül folytatjuk a létezésünket a leszármazottaink magjában; ez már bizonyított tény.

Mindannyiunk élete egy élő film, amelyet a halálunkkor magunkkal viszünk az örökkévalóságba.

Mindenki magával viszi a filmjét, és újra elhozza, hogy levetítse azt egy új létezés vásznán.

A drámák, vígjátékok és tragédiák ismétlődése a Visszatérés törvényének alapvető axiómája.

Minden új létezésben mindig ugyanazok a körülmények ismétlődnek meg. Azoknak az ismétlődő jeleneteknek a szereplői azok az emberek, akik a belsőnkben élnek, az “Én-ek”.

Ha szétzúzzuk azokat a szereplőket, azokat az “Én-eket”, amelyek életünk mindig ismétlődő jeleneteit okozzák, akkor az ilyen körülmények megismétlődése több mint lehetetlen lenne.

Nyilvánvaló, hogy szereplők nélkül nem lehetnek jelenetek; ez megcáfolhatatlan, visszavonhatatlan.

Így szabadulhatunk meg a Visszatérés és az Ismétlődés törvényeitől; így válhatunk igazán szabaddá.

Nyilvánvaló, hogy a személyiségek (Én-ek), amelyeket a belsőnkben hordozunk, létezésről létezésre ugyanazt a szerepet játsszák; ha szétzúzzuk őket, ha a színész meghal, a szerep véget ér.

Komolyan elgondolkodva a Visszatérés vagy a jelenetek megismétlődésének törvényéről minden Visszatéréskor, belső önmegfigyeléssel felfedezzük ennek a kérdésnek a titkos mozgatórugóit.

Ha az előző létezésben huszonöt (25) évesen szerelmi kalandunk volt, kétségtelen, hogy egy ilyen elkötelezettség “Énje” álmai hölgyét fogja keresni az új létezésben huszonöt (25) évesen.

Ha a szóban forgó hölgy akkor csak tizenöt (15) éves volt, az ilyen kaland “Énje” ugyanabban a korban fogja keresni a szerelmét az új létezésben.

Világos, hogy a két “Én”, az ő és az övé is, telepatikusan keresik egymást, és újra találkoznak, hogy megismételjék ugyanazt a szerelmi kalandot az előző létezésből…

Két ellenség, akik halálosan harcoltak az előző létezésben, újra keresik egymást az új létezésben, hogy megismételjék a tragédiájukat a megfelelő korban.

Ha két embernek pereskedése volt ingatlanügyek miatt negyven (40) éves korukban az előző létezésben, ugyanabban a korban telepatikusan keresik egymást az új létezésben, hogy megismételjék ugyanazt.

Mindannyiunkban sok, elkötelezettségekkel teli ember él; ez megcáfolhatatlan.

Egy tolvaj belsőleg egy barlangot hordoz, amely tele van tolvajokkal és különböző bűnözői elkötelezettségekkel. A gyilkos magában hordoz egy gyilkosokból álló “klubot”, a buja pedig egy “Randiházat” hordoz a lelkében.

Mindezekben az a súlyos, hogy az értelem nem ismeri az ilyen emberek vagy “Én-ek” létezését önmagában, és azokat az elkötelezettségeket sem, amelyek végzetesen teljesülnek.

Az Én-ek összes ilyen elkötelezettsége, amelyek a belsőnkben laknak, a józan eszünk alatt zajlik.

Ezek olyan tények, amelyeket nem ismerünk, olyan dolgok, amelyek megtörténtek velünk, olyan események, amelyek a tudatalattiban és a tudattalanban zajlanak.

Jogosan mondták nekünk, hogy minden úgy történik velünk, mint amikor esik az eső, vagy amikor dörög.

Valójában illúziónk van arról, hogy csinálunk valamit, de semmit sem csinálunk, ez történik velünk, ez végzetes, mechanikus…

A személyiségünk csupán különböző emberek (Én-ek) eszköze, amelynek segítségével minden egyes ember (Én) teljesíti az elkötelezettségeit.

A megismerő képességünk alatt sok minden történik, sajnos nem tudjuk, mi történik a szegény józan eszünk alatt.

Bölcseknek hisszük magunkat, pedig valójában azt sem tudjuk, hogy nem tudunk.

Nyomorúságos rönkök vagyunk, amelyeket a létezés tengerének vad hullámai sodornak.

Kijutni ebből a szerencsétlenségből, ebből a tudattalanságból, abból a szánalmas állapotból, amelyben vagyunk, csak úgy lehetséges, ha meghalunk önmagunkban…

Hogyan ébredhetnénk fel anélkül, hogy előbb meghalnánk? Csak a halállal jön az új! Ha a csíra nem hal meg, a növény nem születik meg.

Aki igazán felébred, az ezért megszerzi a tudatának teljes objektivitását, autentikus megvilágosodást, boldogságot…